Szarka László: A tudomány őszinteségre kötelez

A Ne félj a széntől! címmel megjelent interjú (Demokrata, 2022. július 20.) a klímaváltozás természeti okairól, a tudomány bizonytalanságáról szólt. A terjedelmes válaszcikk (Demokrata, 2022. augusztus 17.) szerzői (Hetesi Zsolt, Németh Zsolt, Ferencz Orsolya és Vörös Tamás) az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) nézetét képviselik, miszerint a jelenkori éghajlatváltozás példátlan és azt az antropogén üvegházgáz-kibocsátás okozta. Szerintük „a klímaszkeptikusoknak nem jön ki a matek”.

Immár ez legalább a negyedik nyílt ütközésem Ferencz Orsolya csapatával. 2019. augusztus 13-ai Magyar Nemzet-cikkem után három nappal megjelent hármas interjújuk azzal kezdődött, hogy „tudományos körökben már régóta nem vita tárgya a klímaváltozás”. 2020. február 12-én a Professzorok Batthyány Körébe Ferencz Orsolya öt segítőt hívott el, hatójukkal szemben kellett helytállnom. 2022. március 25-én hozzászóltam egy minősíthetetlenül inkorrekt előadásukhoz. Nézeteltérésem Ferencz Orsolyával és Hetesi Zsolttal egyébként kizárólag a klímaváltozás okainak eltérő megítélésére korlátozódik. Megbocsátón tűröm (de nem felejtem), hogy Hetesi Zsolt 2019-ben laposföld-hívőnek, 2020-ban liszenkoistának nevezett. Ők – velem ellentétben – meg vannak győződve az IPCC nézetének helyességéről. Ez szívük joga. De az nem, hogy bárkitől elvitassák a  másként gondolkodás jogát. Tehát nem személyes ellentétről, hanem egyszerűen arról van szó, hogy nézőpontjainkból homlokegyenest eltérő klíma- és energiapolitika adódik. Az övékből a dekarbonizáció indokoltsága, az enyémből annak teljes értelmetlensége következik.  Ki lehet találni, hogy melyik lett az ún. „tudományos” világnézet…

A dekarbonizáció alapjául szolgáló klímapolitikát a Párizsi Megállapodás (Magyarországon a 2016. évi L. törvény) öntötte jogilag kötelező, a kormányok kezét gúzsba kötő formába. Fontos nemzetközi fejlemény, hogy az ENSZ (valamint a Világgazdasági Fórum és az Európai Bizottság is) 2019-ben fordult rá az ún. transzformatív klímapolitikára. Ezt akkor a legtöbben nem is értették, mit jelent. Nos, a globális világkormányzás bevezetését jelenti, aminek a fő hivatkozási alapja a klímaváltozás miatti állítólagos fenyegetettség. (A fejleményekre napra pontosan emlékszem, hiszen Föld és ember című akadémiai székfoglaló előadásom az ENSZ-klímacsúcs előtti hétre esett.) A Magyar Tudományos Akadémia sajnos a nyugati intézményekre általánosan jellemző hozzáállást tette magáévá. Klímaváltozási és fenntarthatósági ügyekben írt MTA-n belüli leveleimre és kezdeményezéseimre érdemi válaszok nem születtek. Egy hetven oldalas nemzetközi tanulmányunkban[1] például összegyűjtöttük a naptevékenységi és hőmérsékleti idősorokra vonatkozó összes létező verziót, és kimutattuk, hogy a klímaváltozás antropogén vagy természetes eredetére vonatkozó következtetés egyszerűen attól függ, hogy mely adatsorokat fogadjuk el mértékadónak. Az MTA Földtudományok Osztályának vezetése azonban hallani sem akart az IPCC következtetésének ellentmondó érvelésről. Csak úgy voltak hajlandók az mta.hu-n hírt adni róla, hogy egyidejűleg megjelenik egy sematikusan elfogadtatott állásfoglalás[2] is. Biztos vagyok benne, hogy ha lehetnének nyílt viták, átszakadna a gát.

Az álnaiv válaszcikk most azt akarja elhitetni, hogy a „tudomány” döntötte el, hogy mi lett a klímapolitika alapja. Valamint azt, hogy a tudományos publikációs rendszer egészséges. Sajnos, nem így van. A tekintélyesebb folyóiratokban e témakörben rendkívül gyakori a kritikus kéziratok visszautasítása, vagy a mondanivaló elhomályosítása. Így járt többek között Barcza Szabolcs (1944–2021), aki elméleti fizikai meggondolásból azt mutatta ki, hogy a CO₂ legfeljebb 21±7 százalékos szerepet játszhat a felmelegedésben.[3]

Mivel a klímaváltozásban minden mindennel összefügg, nem csak az atmoszféra és a hidroszféra folyamataira kell figyelni, hanem mindenre, ami a geo-, a bio- és a krioszférában, valamint a Földön kívül történik. Sok-sok erőfeszítés és tudományos tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki elfogadható szinten el tudjon igazodni az ismeretek sokszor megtévesztő tengerében. Három éve szüntelenül követem a klímaváltozás tényeiről és a meghatározó folyamatokról szóló tudományos publikációkat. Amit írok és mondok, az a szakirodalom elemzésén, valamint saját munkáimon alapszik. A kérdéskör jövőformáló jelentőségét felismerve, felelősségtudatból vagyok jelen különféle józan közéleti fórumokon. Idehaza bárkivel kész vagyok korrekt tudományos vitára kiállni. Már van egy nemzetközi szervezet is: a CLINTEL, azaz „Klímaintelligencia”. Guus Berkhout elnök (holland geofizikus akadémikus) és más külföldi szaktekintélyek írásaival magyarul is lehet találkozni.

A tényszerű észrevételekre a következő választ adom

– A 90 W/m² éves napsugárzás-ingadozás említésével arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy a földi sugárzási energia-egyensúlyban szerepet játszó tényezők meghatározását többek között e – két nagyságrenddel nagyobb teljesítménysűrűségű – jelenség is nehezíti. Ezt a szerzők tévedésnek tartják. Nos, azt bizonyára nem vitatják, hogy a Föld a Nap körül enyhén elliptikus pályán kering. Január elején (amikor a déli féltekén van nyár) Földünk körülbelül 3,3%-kal közelebb van a Naphoz, mint július elején. Mivel a napsugárzás a Naptól való távolság négyzetével fordítottan arányos, a napsugárzást mérő TSI-műholdak januárban körülbelül 6,7%-kal, vagyis 91 W/m²-rel eleve nagyobb értékeket észlelnek, mint júliusban.

– Az eredeti interjúban szereplő 0,6 W/m²±17 W/m² számadatot, sőt magát az ábrát is) egy konkrét tudományos publikációból vettem át, a forrás megjelölésével (Graeme L. Stephens, 2012, Nature Geosciences, DOI:10.1038/NGEO1580, 1. ábra). Hetesiék 2. ábrája IPCC-adatokon alapszik. Köztudomású, hogy az IPCC konszenzus-vezérelt. Ez azt jelenti, hogy a publikációk sokaságából egyetlen számadat-táblázatot készítenek. Az IPCC-gépezet kimeneti oldalán a klímapolitikailag fontosnak tartott tényező számértéke valahogy mindig csodásan megnagyobbodik, hibahatára pedig lecsökken ahhoz képest, amilyen egy mégoly tekintélyes publikációban volt. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy Hetesiék helyében én nem az IPCC 5. jelentéséből, hanem a sokkal frissebb 6. jelentésből, az AR6-ból mutattam volna adatokat.) Hetesiék 2. ábráját (vagy akár az AR6 7.6 ábráját) nézegetve őszintén elcsodálkozhatunk azon, hogy a Földet átlagosan 340 W/m² teljesítménysűrűséggel éltető Napnak a sugárzási kényszerben milyen lehetetlenül kicsiny változást engedélyez az IPCC, és azon is, hogy a vízpára üvegházhatását fel sem tüntetik. A legnagyobb probléma az efféle listázással azonban az, hogy az éghajlat-alakító erőket és hatótényezőket lehetetlen úgy kategorizálni, ahogy azt az IPCC szeretné! Az IPCC mindig ugyanazt a kaptafát alkalmazza, csakhogy a természet ennél sokkal, de sokkal változatosabb.

– Az a mondat, hogy „az emberiség a szén-dioxid szintjét 280-ról 420 ppm-re emelte”, többszörösen vitatható. Egyrészt a 19. századi mérési adatok sokkal színesebb tér- és időbeli mintázatról árulkodnak [[4], [5].
Az 1958-tól elérhető hawaii obszervatóriumi CO₂-szint tényleg emelkedik évről-évre. Még akkor is, amikor a hőmérséklet csökkent (kb. 1975-ig), vagy alig változott (2000–2015 között). Sőt akkor is rendületlenül nőtt, amikor (2021-ben) az emberi kibocsátás az előző évihez képest határozottan csökkent. Van valóságmagva annak, amit válaszukban írnak, csakhogy a COVID előtt még az volt a fő narratíva, hogy a légköri CO₂-szint kizárólag az antropogén kibocsátás növekedése miatt emelkedik. Ha ez valóban így lenne, akkor az antropogén kibocsátás visszaesésének látszódnia kellett volna a CO_2-koncentráció alakulásában. Nem látszott meg. Azaz végre kiderült, hogy vannak jelentősebb szereplők is. A légköri szén-dioxid-háztartásban elfogadható pontossággal egyedül az emberi kibocsátást ismerjük. A természetes forrásokat és nyelőket valójában csak becsülni tudjuk. Miért ne változhatnának ezek is különféle időléptékekben, dinamikusan? Számos publikáció azt jelzi (például [6]), hogy e téren sok meglepetésben lehet még részünk.

– Azt írják, hogy „az 1970-es években volt néhány év, amikor az átlagnál hűvösebb volt”. Ez elfedi a valóságot, mert az összességében csökkenő hőmérsékleti trend 1940 táján kezdődött, és legalább három évtizeden át tartott.

– A cikkben még számos további hibát vélnek, ezek közül hármat említenek meg. Kettőben igazuk van, ezekért köszönettel tartozom.
1. „a kis felmelegedés Kr. u. 500˗900 között nem globális jelenség volt”. Erről az eredeti interjúban nem volt szó. Tény azonban, hogy a múltbeli lehűlések és felmelegedések lokális kontra globális jellegének megítélése mögött jórészt elvi ellentét áll. A hokibotgörbe szerzője, Michael Mann épp a történelmi megfigyelések korlátozott kiterjedésére hivatkozva lapította el a történelmi hőmérsékleti idősor ipari forradalom előtti szakaszát. Ennek következtében a 0–1800 közötti rész olyan egyenes lett, mint egy elfektetett hokiütő szára, amiből a legutóbbi 200 évre vonatkozó hőmérsékleti idősor meredeken ível felfelé. Miközben tagadhatatlan, hogy a Föld teljesen különböző pontjairól kerülnek elő egyidejű és azonos előjelű változások bizonyítékai.
2. A Nap mágneses terének polaritásváltásával kapcsolatban sajnálatos elírás történt. Valóban, a Nap mágneses tere minden egyes naptevékenységi ciklus tetőpontján vált polaritást. Így lesz a periódusideje kb. 22 év, szemben a naptevékenységi ciklus kb. 11 éves periódusidejével.
3. Végül, a CO₂-szint fotoszintézisben játszott szerepéről, amit feltétlenül kell tudni, az az, hogy az emelkedő CO₂-szint a növényeknek jó, a csökkenő pedig rossz. Hetesi Zsolték pontosítása a részleteket illetően helyénvaló: az ipari forradalom előtti CO₂-szint nem felére, hanem nagyjából harmadára csökkenése esetén állna le teljesen a fotoszintézis.

Vitatom az összegző állításaikat is. Mindenekelőtt azt, hogy „a tudományos közösség elsöprő többségének van igaza a kis létszámú klímaszkeptikus közösséggel szemben.” „Elsöprő” többségről legfeljebb a megszólalók arányáról szólva beszélhetünk. A különféle – letagadott, de létező – kapuőrök ellenére elképesztően sok értékes tudományos publikáció születik, csakhogy ezeket elhallgatják. A közvéleményhez pedig csak esetlegesen, de szélsőségesen felnagyítva, a klímapánik-keltésbe beágyazottan jutnak el. Néhány friss példa: „Rövidebb ideig tart egy földi nap, mint valaha, és nem tudják, miért”; „Rohamosan gyengül a Föld mágneses védőpajzsa”, „Hatalmas, halálos katasztrófára figyelmeztetnek a tudósok: bármikor bekövetkezhet”. A sor a végtelenségig folytatható. Tény, hogy a legtöbb szenzációhajhász írásnak megtalálható és beazonosítható a friss és komoly tudományos eredete. Az elbulvárosítással azonban éppen a lényeget igyekeznek eltakarni: azt, hogy a földi éghajlati rendszerre az üvegházgáz-kibocsátáshoz képest sokkal nagyobb, és attól teljesen független természeti változások is hatnak. Inkorrekt tehát a sokféle természeti változás és kölcsönhatás mindenféle megnyilvánulását a CO₂-kibocsátásnak tulajdonítani.

A tudomány őszinte igazságkeresésre, és nem tudományon kívüli intézmények iránti hűségre kötelez.

Sopron, 2022. augusztus 20.*
Szarka László Csaba
geofizikus-mérnök, az MTA rendes tagja, a CLINTEL (Klímaintelligencia) magyarországi követe

* Szarka László írása a Demokrata nyomtatott formájában jelent csak meg.
Honlapunkon közzétéve: 2022. december (Szerkesztő)

Hivatkozások

[1] Connolly R et al. 2021. Research in Astronomy and Astrophysics, 21, 6, 131; magyarul: Connoly et al. 2021. Geomatikai Közlemények, 24, 45.

[2]  https://mta.hu/tudomany_hirei/az-emberi-tevekenyseg-hozzajarulasa-a-jelenkori-klimavaltozashoz-111916

[3] Barcza Sz 2017. Acta Geodaetica et Geophysica Hungarica, 52, 4, 581

[4] Fodor J 1881. http://realj.mtak.hu/4493/1/MatematikaiTermTudKozlemenyek_16.pdf

[5] Szarka L 2021. Természet Világa 152, 9, 391 (Megtalálható honlapunkon a Letölthető anyagok között)

[6] Kovács I et al. 2021. Global and Planetary Change 204, 103547